Angel's Spirit

Valami mélyen megmozdult bennem tegnap este.....

Este 7-kor kezdődött a Spirit. Először a meghívott vendégekkel beszélgettünk a petefészekrákról, ami nem túl szép téma, de hasznos ilyen infókat is hallani, pláne sokszor stimulált petefészkekkel. Bár én egészséges vagyok és maradok is, de azért mégis hasznos volt.

8 óra körül kezdődött az angyalos rész, amikor csak mi, egymásközt, meghitten beszélgettünk. Három kérdés ütött szíven:)

Az első kérdés/téma, első hallásra nem hatott rám. Arról volt szó, hogy a petesejtek által tulajdonképpen már a nagyanyáinkban benne vagyunk mi magunk is. Ezt figyelembe véve hangzott a kérdés: van-e olyan, aki saját anyukája/nagymamája stb. életét éli és nem a sajátját. Gyorsan átfutott az agyamon, hogy nem, én nem...így nem is jelentkeztem. Azután a lányok elkezdték mesélni, hogy miben nyilvánul meg ez náluk. Na, ekkor kezdtem el gondolkodni, a szívem meg egyre hangosabban verni. Már többször írtam itt a blogon, hogy a családunk tökéletes család, kivéve egy dolgot, mégpedig az anya-lánya kapcsolatot. Tulajdonképpen nincs különösebben nagy baj, mégis rám nyomasztóan hat (és egyébként a húgomra is), hogy nekünk nincs olyan ölelős, puszilgatós kapcsolatunk anyukánkkal, és úgy mellesleg egymással sem. Míg apával és az apai nagymamával ez meg van érdekes mód, velük természetes az ölelés, puszilás, addig anyánál ez sajnos kicsit idegen. Ha hazautazunk, persze mindig kap puszit és (a balesete óta) meg is öleljük egymást, de olyan nincs, hogy pl. kimegyek hozzá a konyhába és megpuszilom. Volt egyszer még középiskolás koromban, hogy eljöttek értem Kaposvárra az isibe, és én annyira megörültem nekik, hogy eléjük futottam, és anya nyakába ugrottam. Hosszú ideje ez volt az első ilyen kapcsolat közöttünk, és annyira fura, idegen volt. Meg is lepődtünk szerintem mind a ketten, de valahogy akkor kibukott belőlem ez a mozdulat. Szóval így vagyunk mi anya és lánya, és van ezzel anya is az ő anyukájával. Ami lehet, hogy sok családban működik és senkit nem zavar, engem valami miatt mégis nehezen érint. De az az igazság, hogy anyával nem nagyon lehet erről beszélni, mert...hát szóval megsértődik és rögtön azt gondolja, hogy ő akkor egy nagyon rossz anya. Pedig NEM, és ezt valóban nagybetűvel írom. Nem cserélném őt el senkire, annak ellenére, hogy sajnálom nagyon, hogy nem úgy alakult a kapcsolatunk, ahogy mondjuk más családban látom. De erről nem ő tehet! Őt is így nevelték...és a nagymamámat is. Egyszer voltam családállításon, ahol kiderült, hogy a dédimnél kezdődött a bibi. (na,de erről majd máskor. de lehet, hogy írtam már róla, most nem emlékszem)

Szóval amíg elmesélték páran a történetüket, azon kattogott az agyam, hogy basszus, hát persze, hogy nem anya életét élem, hiszem nem tudom azt élni gyerek nélkül. Rájöttem, hogy az, hogy vajon én hogyan fogok a gyerekemhez viszonyulni, már régóta foglalkoztat, egészen a kezdetek óta! És mivel én igenis félek attól, hogy tovább viszem ezt a viselkedést, védekezésképp leblokkoltam mindent. A könyebb utat választottam: nincs gyerekem, nem folytatódik ez a dolog. Ez a felismerés villámcsapásként ért annak ellenére, hogy tudtam én már ezt korábban is. De vajon miért nem tudatosult eddig? Miért félek ettől ennyire, hiszen ezen könnyedén tudok segíteni: máshogy viszonyulok a gyerekemhez és kész. De vajon sikerül majd? Hát persze, hogy sikerül, hiszen tudom, felfogom most, hogy mi a baj. Teszek is ellene/érete, hiszen a pszichológus, a blog is ezt segíti. Komolyan, nem értem magam...nehéz ügy vagyok voltam.

Egy másik elgondolkodtató pillanat az volt, amikor egy lány a nőiességgel kapcsolatban mondott pár mondatot. Arról beszélt, hogy neki állandóan ezen kattog az agya: megfelelni (másnak, de főként önmagának), nővé válni, kibontakozni, stb. stb. Azt mondta, hogy egyszer tudott feloldódni a gondolatai alol, mégpedig, amikor egyszer az Adrián hajókáztak és halálfélelme volt. De boldog volt, mikor rájött, hogy pár percig kitisztulhatott. Erre jött a felismerés (a pszichológus részéről), hogy lehet, hogy ezért lenne jó pl. egy extrém sportot választani: a hegymászó nem tud a múlton, vagy a jövőn agyalni, neki a MOST-ra kell figyelnie, különben meghal. És ez nagyon fontos! Jó lenne a mostra koncentrálni, és  nem állandóan a múlton/jövőn kattogni. Lehet, hogy nekem is kellene egy extrém sport...

A harmadik felvetés, ami megragadott a petefészekkel kapcsolatos. Azt mesélte egy túlélő, hogy a petefészek a kreativitással kapcsolatos. Segíti is pl: a rák gyógyulását, ha a beteg elkezd valamilyen kreativ tevékenységet. Először persze ez is csak úgy elment a fülem mellett, majd Judit barinőm felnyitotta a szemem: Én jó pár éve azon siránkozom, hogy annyira visszavágyom a középiskolás dolgaimhoz. (Iparművészetibe jártam, textilrajzoló is a szakmám). Vágyom valami igazán kreatívat csinálni, de egyszerűen nem jön az ihlet. Pedig mintha itt lenne már a nyelvem hegyén esküszöm:) Hiányzik a kreativitás és lám, a petefészkeim sem működnek. Régóta érzem azonban azt, hogy a gyerekkel megjön majd ez a lehetőség. Vajon igazam lesz?

Este 11-kor jöttem el és máskor is megyek! Hihetetlen, hogy egy-egy mondattól mennyit kaptam. Most valahogy minden tiszta. Mi, miért történt, hogyan tudok tenni ellene és érte.

Mindezek után azon gondolkoztam ma, hogy mi lett volna, ha az első méhenkívülim nem méhenkívüli, hanem egy egészséges terhesség. Azt kell mondjam, hogy rengeteg mindenem most nem lenne: nem lennétek ti, drága barátaim; nem ismerném az írás örömét; nem ismerném ennyire önmagam jaj, túl sok a NEM....inkább máshogy fogalmazok. Hogy mit kaptam ezáltal? Barátokat; mély önismeretet; azt, hogy tudom, hogy tudok küzdeni; az írás szeretetét; önbizalmat (bár ezen a téren még van tanulni valóm). Most már tudom, felfogtam, hogy én nem anyukám vagyok. Én csinálhatom másképp! (Persze nem mindent, csak ezt. És nem akarom, hogy bárki azt higgye, hogy nekem rossz anyukám van, mert ez nem igaz! Ha bárki megkérdezi, én csak azt tudom mondani, hogy nekem van a legszuperebb! Csak van, amit ő sem tanult meg, így nem tudta hogyan kell.) Én sem tanultam, viszont nekem a hátam mögött van 5 év küzdelem. És ezen évek alatt rengeteget tanultam...jaj, de sokat! Most úgy érzem megérte, és remélem, hogy a küzdelem végéhez elérkezünk hamarosan....egy (vagy kettő) saját babával a karjainkban:)

Tudjátok, mi jutott az eszembe így reggelre? Mekkora lehetőséget kaptam a sorstól: én meg tudom törni az "átkot". Ezért kellett ez az 5 év, hogy felismerjem és tudatosítsam a probléma gyökerét. Most már jönnie kell a babának, nincs mese! :)