Fura álmom volt ma. Egy olyan álom, ami után rossz kedve lesz az embernek egész napra.
Álmomban mentünk a következő beültetésre. Azaz ez nem volt ilyen egyértelmű, mert már a beültetés utáni időpontot kezdtem el álmodni, de mivel én ugyebár más különben nem lehetek kismami, ezért marad ez a verzió.
Voltak pillanatok az álomban, amikor úgy éreztem, hogy sikerült a beültetés. Az álom nagy részében viszont inkább azt éreztem, azaz biztos voltam benne, hogy nem sikerült. Közben viszont a hasam, mintha elkezdett volna nőni…Sajnos felébredtem, még mielőtt kiderült volna, hogy melyik megérzésem a valós.
Vívódok….nagyon vívódok, hogy menjünk-e a május-júniusi beültetésre. Vagyis, ha a sors és T doki is a mensmentis-ből úgy gondolja, akkor megyünk, de vajon jól tesszük? Annyira nehéz. Nem tudom mitől ez az érzés, de február óta nem érzem teljes szívemből, hogy akarom ezt az egészet. Akkor valahogy eltört bennem valami. Viszont az álom béli sikertelenségtől még most is szomorú vagyok…amikor viszont az álomnak abban a szakaszában voltam, amikor úgy éreztem, hogy sikerült, akkor nagy boldogságot éreztem. Most akkor akarom, vagy nem????
Az hiszem félek, hogy megint megtörténik a februári dolog…..és ezt nagyon nem szeretném.
K írta a blogjában, hogy furcsa érzése van. Nemrég születtek meg lombik babái, és most furcsa, hogy el kell engednie a lombikos küzdelmet. A küzdelmet, ami 5 éve szerves része volt az életének. Ezen nagyon elgondolkoztam. Lehet, hogy én is ettől félek? Tudom furcsa lehet, de valahogy én az elmúlt 4 évünkre nem mint rossz, küzdelmes korszakra gondolok. Én kifejezetten szerettem azt a 2 évét is az életemnek, amikor hónapról-hónapra izgulhattunk, hogy most akkor sikerült-e vagy sem....Tiszta hülye vagyok....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése