Rohan az idő….

                                                                 teljes képernyőn nézzétek:)

Éppen két éve, hogy megműtöttek a 2. méhen kívülimmel. Amikor szinte pontosan 4 éve az elsővel korházba kerültem, mellettem egy idősebb nő feküdt, akinek szintén volt már 2 hasonló műtétje. Akkor mondtam neki, hogy nekem tuti nem lesz 2. Na, asszem működött az agykontroll és a NEM szót nem értelmezte az agyam. 

Szóval 2 éve hajnalban keltem, mert előző este tudat alatt már tudtam, hogy reggel pozitívat fogok tesztelni és nem azért mert egy egészséges, méhen belüli baba fejlődik. És ez így is történt. Pozitív lett a teszt, keltettem férjemet, hogy baj van, 6-kor már az ügyeleten voltunk. Persze, ahogy ezt már leírtam az egyik korábbi bejegyzésemben, mindenki hülyének nézett, és 12-ig az ultrahang folyósólyán ültem és étlen-szomjan vártam, hogy végre kiderüljön, amit én már amúgy is tudtam. Este 6 körül műtöttek. Kemény nap volt. Érzelmileg is és testileg is.

És….már csak egy hónap és újra indul a 2. stimulációs lombikunk. Ez az egy év is nagyon gyorsan elrepült. De miért van az, hogy sokszor olyan elementáris erővel nyilal belém, hogy jajdemennyire szeretnék végre kismami, anyuka lenni, máskor meg pont az ellenkezőjét érzem?!